Egy kurva nagy hátránya van a depresszív személyiségtípusnak (rengeteg persze, de talán ez az egy ami mindennél rosszabb), soha nem múlik el a "résen kell lenni" érzése.

Úgy gondolom az életemben a legnagyobb érték jelenleg a házasságom. És ez nem valami nyálas romantikus csöpögős O./C. áthallás, hanem tény. Maga a dolog, hogy hivatalosan összekötöttem a sorsom a férfival akibe szerelmes vagyok önmagában nem változtat semmin. Nem oldja meg a problémákat, nem cipeli helyettünk a keresztjeinket, nem varázsolja szivárványossá a hétköznapok rutinját. És valahogy mégis többek lettünk általa, erősebbek.

Egy filmben hallottam a következőt: Mikor legközelebb választhatsz, hogy igazad legyen, vagy legyél kedves, akkor legyél kedves.

Ugye milyen egyszerűnek tűnik? Pedig nagyon nem az, sőt, sokszor ez a legnehezebb.

M. és én mindketten nagyon makacs, öntörvényű, a saját igazunkért körmünk szakadtáig és akár azon túl is küzdő, harcos típusok vagyunk. Gondolom nem nehéz elképzelni, hogy ebből fakadóan elég gyakoriak a pengeváltások. Régen szinte mindig elmentünk a falig egy nagyobb veszekedésnél, egyikünk sem tudott megállni, pedig szerintem pontosan éreztük mindig hol a határ amit már nem lenne szabad átlépni. Nem a házasság hozta a változást, éppen fordítva. Az egyik oka amiért összeházasodtunk az volt, hogy megtanultunk lassítani a fal előtt. Kevesebb lett a vita? Nem. Többször vagyunk azonos véleményen mint előtte? Nem. Könnyebb lett? Nem.  De megtanultuk tanulni egymást és önmagunkat, és azt hiszem az egyik legfontosabb amit soha nem szabad elfelejtenünk, hogy ez egy állandóan zajló, véget nem érő folyamat.

Szóval nagy kihívás, de most tanulok kedves lenni. Nem az általam vélt igazság helyett, hanem az alternatív, párhuzamos igazságok létezésének felismerése tükrében, a számomra jelenleg legfontosabb, legértékesebb kapcsolódás lehető leghosszabb távra tervezésének reményében.

És miért mondom most mindezt?

Azért amivel az elején kezdtem, mert soha semmire nincs garancia. Elhitethetjük magunkkal persze, hogy egy rózsaszín felhő szélén lógázzuk a lábunkat és minket most már aztán semmi rossz nem érhet. De kinek kell a hülyítés? Pontosan tudom én is, ő is, te is, mindenki, hogy bármikor beüthet a következő szarság. (Ja, te eddig nem tudtad? Ok! Hát bocsesz! Megragadnám az alkalmat, ha már úgy is én lettem az ünneprontó, szerintem nézz kicsit alaposabban utána a Mikulásos sztorinak is. khmmmm....) Hogy ez jó e nekem? Nem, de nem is mondtam hogy az, éppen arról beszélek, hogy a legcukibb, legbolyhosabb felhőpamacsocskán heverészve sem vagyok képes kikapcsolni a vészjelzést. Vigyázz, figyelj, szörnyek ólálkodnak az árnyékkal borított részeken! A kedvesség viszont egy elég hatásos fegyver lehet, állítólag... Így nincs más hátra, tanulom, próbálom. Ha legközelebb választhatok, hogy igazam legyen, vagy ... hhhhú, hát majd meglátjuk, de igyekezni fogok.

Pár hete kitaláltam, hogy megpróbálom bírom e én ezt a jelenleg csodamódszernek kikiáltott plankot. Hát jelentem 3 percnél tartok, ami azért lássuk be nem rossz. Bazi nehéz legyőzni a saját tested, de esküszöm gyerekjáték a fejben, vagy pláne a lélekben folytatott háborúkhoz képest. Akinek van kedve csatlakozzon, mondjuk most!