Több mint öt éve írok blogot, konkrétan ezt is már több mint három. Óriási közhely, de éppen ezért alapvetően tényekre épül: mindenki másért csinálja.

Én így dolgozom fel.... ööööö... mit is... Igen, mit is? Ez a kérdés villant fel bennem mostanában többször is, és a válasz eléggé csavaros, mondhatnám tökéletesen jellemző rám. Azt hiszem leginkább önmagamat. Az életemet persze, ami azért ilyen mert én ilyen vagyok, meg vannak a hatások-ellenhatások igen, de véletlenek meg nincsenek. Itt most nem állnék le a témát boncolgatni, csak mondom, hogy szoktam azon agyalni vajon a hatások miatt leszünk olyanok amilyenek, vagy éppen azért ér minket az a hatás, mert valamilyenek vagyunk? (Ehhh.....)

Klasszikus kérdésnek számít kicsit is belemenős beszélgetésekben, hogy ha lehetőséged lenne rá min változtatnál? Ha visszamehetnél az időben, ha csak pillanatokra is de kimerevíthetnéd. Teljes őszinteséggel tudom erre a kérdésre mindig azt válaszolni, hogy semmin. Mert ha egyetlen dolgot is megváltoztatnék, tűnjön az bármilyen jelentéktelen apróságnak, vagy éppen adott pillanatban jelentse az egész mindenséget, ha egyetlen valami is változna, akkor változna a rám gyakorolt hatása is, és akkor más lennék, és akkor minden más lenne. Ami persze lehetne egy jobb vagy legalább könnyebb verzió is, ezt nem tudhatom, senki nem tudhatja.

Mióta vagyok "fura" ? Mióta áll fenn az állapot, hogy nagyon másként gondolkodom dolgokról mint a többség, nagyon mások a megoldási alternatíváim, a megközelítési módszereim, hogy teljesen más dolgok érdekelnek, hogy a legtöbb olyan dolog amit sokan szórakoztatónak találnak engem untat? Arra jutottam, hogy mindig is így volt amióta az eszemet tudom.

Anyai nagymamámról nem nagyon szoktam beszélni, ő depressziós volt. Állítólag a hajlam örökölhető, női ágon főleg, és leginkább a második generációs leszármazottak, tehát lány unokák a veszélyeztetettek. (Jupí.....)

Így kimondva furcsának akár már ijesztőnek is tűnhet, de meg merem kockáztatni, hogy valójában már gyerekkoromban is megvoltak a depresszív tüneteim. Csak mivel nekem ez volt a teljesen természetes lételemem ezért ebben tanultam meg élni, és valamennyire kompatibilisnek lenni a világgal. A pszichológus akinél gyerekkoromban jártam azt mondta, kiemelkedően magas az intelligenciám, ő ezzel magyarázta a korosztályomhoz képesti furcsaságaimat.

Van egy dolog amire a mai napig teljesen tisztán emlékszem, mondjuk ebben lehet szerepe annak is, hogy az idő múlásával egyáltalán semmit nem változott. Az orvos szerint teljes mértékben hiányzik belőlem az általános tekintélyelvűség tisztelete. (Értsd: Már akkor sem érdekelt, hogy ki kinek a kije, hogy hívják, ki az apja, mennyi pénze van, stb. Nem érdekelt hány éves, vagy mi a pozíciója. Ami számított az ő egyéni teljesítménye, és a személyisége.)

Gondolom nem nehéz kisakkozni, hogy ezzel és még sok egyéb hasonló tulajdonsággal felvértezve, mi több, ezeket nyíltan felvállava egyetlen lehetőség az árral szemben úszás volt. (Hja, a másik a megalkuvás, beolvadás lett volna, de az bennem fel sem merült) És egyébként itt a magyarázat arra is, hogy miért éppen M. lett az életemben megforduló férfiak közül akibe beleszerettem, mert ő is ilyen. Más okokból, más múlttal, de ugyanilyen nyíltan szembemenős.

Tehát visszacsatolva az indító gondolathoz, én leginkább önterápiás céllal írok, hogy feldolgozzam, hogy kicsit rendszerezzem, hogy ne őrüljek bele önmagamba. Ezen kívül az írás egyfajta módon ki is kapcsol, miközben meg éppenhogy nagyon összeszedetté tesz. Na... értitek... nem?

A jövőt tekintve a legnagyobb kérdés pedig, amire majd csak egy olyan személy adhatja meg a választ aki még csak a gondolatainkban létezik, hogy miként tudok (tudok e egyáltalán...) majd funkcionálni ebben a folyamatos repülés-zuhanás kombóban anyaként, ha valóban eljutunk odáig. Hiszem, hogy a depresszió olyasmi mint az alkoholizmus, lehetsz tünetmentes egy adott ponttól akár életed végéig, de soha, soha nem gyógyulsz meg. Elég lehet egyetlen rossz döntés ami elindítja a lavinát. Az én életem igen meghatározó része a folyamatos harc. Képes leszek e megtanítani a gyerekemet boldognak lenni?