Mindenki tud valamit amit én nem? Mindenki képes rá, csak nekem nem megy, én vagyok teljesen alkalmatlan? A fél világ házasodik, a másik felének pedig most, vagy a közeljövőben születik meg az első babája. Család lesznek, összertartoznak, összeköti őket valami örökre, míg a világ, meg egy nap.

Van úgy, hogy mindent megteszel, mindent körbejársz, kipróbálsz, és mégsem segít. És akkor a másik előáll egy olyan verzióval amitől halálra rémülsz, elképzelni sem akarod hogy ez megtörténhet.

Rohadt nehéz, nincs ezen mit szépíteni. Bár amióta szerelmes vagyok nem igazán emlékszem olyan időszakra amikor könnyű lett volna. Először az érzés ellen küzdöttem, a démonaimmal harcoltam, a bennem élő kényszeres igazmondót próbáltam elhallgattatni. (hé! mi a fenét…

legalábbis nagyon remélem, hogy ez már az, és innen csak jobb lehet....   Az idő mintha egy lassított felvétel lenne azóta. Nem tudom mit csináltam M. előtt, most valahogy minden üres és céltalan, csak arra tudok gondolni, hogy mennyire jó lenne vele ez vagy az, vagy hogy fogom neki…

Hát ennyi! Aki valaha is hitt, vagy hinni akar ebben a szerelem nevű drogban, innen üzenem, hogy ne tegye. Én soha nem akartam, soha. Most összetörve, kisemmizve, mindenemtől megfosztva bírkózom a fájdalommal egyedül. Talán hagyni kellene, hogy legyőzzön, talán akkor elmúlna végre,…

- " Ez mindig ennyire nehéz lesz? - Remélem, hogy nem." A kedvenc pihenő pózunkban fekszünk, szorosan hozzám simul, és közben magához is ölel, érzem a teste melegét, érzem a leheletét, a szíve dobbanását, és valahogy mégis az van, hogy fogytán az erőm, nem bírom már tovább.…

Nos, igen... a válaszok olykor nagyon gyorsan érkeznek, talán gyorsabban is mint szeretnénk. Fog bántani? Igen. Kit érdekel, hogy nem szándékosan? Attól az érzés ezen az oldalon ugyanaz. Futottuk már ezeket a köröket, voltunk már ebben a völgyben. Hányszor lehet még? Hányszor…