- " Ez mindig ennyire nehéz lesz?

- Remélem, hogy nem."

A kedvenc pihenő pózunkban fekszünk, szorosan hozzám simul, és közben magához is ölel, érzem a teste melegét, érzem a leheletét, a szíve dobbanását, és valahogy mégis az van, hogy fogytán az erőm, nem bírom már tovább. Felőröl a fájdalom, az állandóan önmagukba visszatérő, ismétlődő körök, a fal, amiről mindig visszappattanok, a kérdések, amikre soha nem érkeznek válaszok.

Mondom is neki, és látom, hogy érteni akarja, ez jó, segít valamennyit. Meg is kérdezi, hogy mit szeretnék, nem enged amikor elfutnék. Azt mondja engem akar, mindenestül, hogy akarja azt is ami rossz bennem, mert szerelmes belém, és a szerelem nem szab feltételeket. (nem vagyok teljesen biztos abban, hogy ez jól van így...., majd idővel kiderül)

Aztán pár nap múlva történik valami, valami rossz, amitől meg is ijedek kicsit, nézem őt, próbálom figyelni a reakcióit. Mennyire engedi át magát a történteknek? Mennyire kerül a hatásuk alá? Engem beenged vagy kizár?

Azt mondja most jött el az ideje, hogy felszámolja  a határokat, és eltüntesse előlem a falat. De én már nem igazán tudok hinni benne, nem is csinálok titkot ebből, máskor is láttam már ezt, hallottam hasonló gondolatokat. Ő azt mondja, hogy ez most más, mert most már tudja, hogy mit akar.

Aznap délután fekszünk az ágyon, a kedvenc pihenő pózunkban, arra gondolok, hogy lehet, hogy most ölel így utoljára, nem tudom képes leszek e ezt tovább csinálni ha megint nem változik semmi.

Majd valami történik, egyszer csak átalakul az érzés, hinnem kell neki, hinnem kell benne, hogy úgy lesz ahogy mondja. Ha tényleg szeret, és én tényleg szeretem, és akarom ezt csinálni vele akkor meg kell tanulnom bízni benne. Olyan érzés mintha hazaérnék, igazán haza.