Ma egy elég sokkoló felfedezést tettem. Vagyis nem, mert tulajdonképpen nem lepett meg a dolog, ami azt jelenti, hogy mindig is egyértelmű volt csak nem tudatosítottam. A depresszió egy olyan filter amit soha nem tudsz kikapcsolni (értsd, SOHA ebben az életben egyetlen másodpercnek még csak a töredékére sem!). Akkor sem amikor egyébként jól vagy, vagy legalábbis te azt hiszed, hogy jól vagy.

Aki volt valaha ebben a spirálban pontosan tudja, hogy a dolog úgy működik, hogy magát a folyamatot nem igazán érzékeljük. Van a tetőpont (nem mindig ugyanott, sőt, teljesen megmagyarázhatatlan módon rettentő nagy eltolódások lehetnek egyik és másik között), és van a legalja. (ez utóbbi viszont szinte mindig nagyon hasonló). A kettő között pedig szárnyalás-zuhanás-tépődés-csattanás-törés, forró és jéghideg, édes és keserű, azonnal akarom és nem kell semmi. Mindez akár egyszerre, vagy olyan irdatlan sebességgel váltva egymást, hogy ha csak elfordítod a fejed mire visszanézel már nem ugyazt a sztorit látod ami előtte pörgött.

Aki erre van "berendezkedve" teljesen másként látja, másként éli meg, és totál másként képez le dolgokat mint aki nem viseli a "szemüveget". És amikor éppen nagyon jól vagyok akkor is ott a szűrő, minden csak azon keresztül tud bejutni. Félelmetes, ugyanakkor rendkívül érdekes is. (Ahhh... na, erről beszélek!)

Amúgy leginkább azt akartam elmesélni, hogy M. eddig dohányzott, de ma van az utolsó napja, saját elhatározásból úgy döntött hogy leteszi. Én soha nem voltam ennek a függőségnek rabja, de biztos vagyok benne, hogy óriási akaraterő kell hozzá, és nagyon büszke vagyok rá, hogy meglépi. Szurkoljatok!