Tudjátok, azért is imádom, hogy olyan korban élhetek ahol van internet, mert így még nekem, aki egyébként viszketést kapok a konyhai brillírozásnak még a gondolatától is, szóval nekem is van esélyem, hogy kevés idő és energia ráfordítással összedobjak valamit, ami jóindulattal akár süteménynek is…

Ültem az irodámban, ügyködtem valamit nagy buzgón, beszűrődtek kintről a hangok. Hallottam, hogy valaki engem keres, és egy pillanatra átfutott rajtam az érzés, hogy "olyan mintha", de már léptem is tovább gondolatban, merthát ez ugye lehetetlen. Aztán T. halkan kopogott a hátam…