legalábbis nagyon remélem, hogy ez már az, és innen csak jobb lehet....

Az idő mintha egy lassított felvétel lenne azóta. Nem tudom mit csináltam M. előtt, most valahogy minden üres és céltalan, csak arra tudok gondolni, hogy mennyire jó lenne vele ez vagy az, vagy hogy fogom neki elmesélni ha valami éppen foglalkoztat, és majd agyalunk, meg örülünk, vagy bosszankodunk. És akkor mindig leesik a végén, hogy nem, annak már vége. Soha többet nem fekhetek mellette a pocijára tett nyitott tenyérrel, miközben óvón átölel, vagy a hajamat simogatja. Soha, SOHA!!!!!!!!

Tegnap a nőgyógyásznál indítottam a napot, mert azt éreztem, hogy ebben a helyzetben amikor tudtom és beleegyezésem nélkül osztoztam egy másik nővel, ágyon, fürdőszobán, pasin, és még ki tudja mi mindenen, kell egy megnyugtató szakvélemény, ami azt mondja, hogy tiszta vagyok. (valahogy mocskosnak érzem magam ettől az egésztől, és egyébként csúnyának is, tegnap reggel óta) Több vizsgálatot is végéigcsináltunk, és az orvos annyira kedves volt, bár végig sírtam, de mivel elmondtam neki, hogy miért akarom a vizsgálatokat nem szólt emiatt, sőt, nyugtatgatott, hogy minden rendben lesz, és ez a fájdalom is elmúlik. Néhány héten belül meglesz az összes eredmény.

Hazaérve felhívtam M.-t, szerettem volna átmenni hozzá, azt éreztem, hogy szükségem van arra, hogy bemehessek még egyszer abba a hálószobába ahol én választottam a falak színét, együtt újítottuk fel a bútorokat, amiről nagyon sokáig azt hittem, hogy a közös álmaink születnek ott.

Nem akarta először, de aztán mégis belement. Jó volt ott lenni, jó volt vele lenni, még akkor is, ha az eszemmel már tudom, hogy nem tartozom oda, a szívemnek jó volt.

Beszélgettünk, és hosszú idő óta először most őszinte válaszokat kaptam. Felidéztünk közös emlékeket is,  dolgokat, amiket egymástól kaptunk. (nem tárgyakat, hanem érzéseket, gesztusokat, amikről örökre a másik fog eszünkbe jutni, bármi is lesz ezután)

Este átjött De. Hozott mindenféle finomságot, drága, drága, drága barátnőm. Azt mondja muszáj ennem, mert sok idő telt már el, és nem szabad éheztetnem magam. De én nem éhezem, egyáltalán semmi étvágyam nincs, bármilyen ételnek már csak a gondolatától is azonnal hányingerem lesz, nem megy. És a sok idő....., hááááát, ez most megint nagyon relatív, még két teljes nap sem telt el, bár olyan, mintha ezer éve szenvednék, és csütörtökön ebédeletem, most meg még mindig csak szombat délelőtt van.

A Pasi is keresett tegnap is, ő is aggódik értem, valahogy most mindenki olyan kedves lett, és annyira törődő.

Volt egy meglepő telefonhívásom is, mármint a személy volt meglepő aki hívott, de erről most nem szeretnék egyelőre többet mondani.

Tehát összegezve, a helyzet pocsék, szenvedek, nagyon szenvedek. Csak M.re tudok gondolni, és a hiánya miatt érzett végtelen fájdalomra.

Mikor lesz ez jobb? Elmúlik egyáltalán valaha?