Rohadt nehéz, nincs ezen mit szépíteni.

Bár amióta szerelmes vagyok nem igazán emlékszem olyan időszakra amikor könnyű lett volna. Először az érzés ellen küzdöttem, a démonaimmal harcoltam, a bennem élő kényszeres igazmondót próbáltam elhallgattatni. (hé! mi a fenét csinálsz!? legfőbb szabály: ne bízz senkiben! és soha ne feledd, mindenki hazudik! MINDENKI HAZUDIK!!!)

De aztán egyszer csak lettek más hangok is, nagyon halkan, de folyamatos jelenléttel. (miért ne próbálhatnád ki, legalább egyszer? sokaknak sikerül, te sem vagy rosszabb náluk, látod, nekik is megy, ő közel jött, és te engedted, akartad, mert úgy vonzott magához mint a szédületes mélység, amibe ha egyszer belenézel soha többé nem ereszt, most itt áll és már csak egyetlen lépés kell, rajta, rajta! legyél bátor! higgy neki, egyszer ebben a nyavalyás életben muszáj lesz engedned, bíznod kell, különben soha nem tudod meg milyen az az oldal)

Tudjuk mi történt ez után.

Sokáig nem volt semmi, csak a fájdalom.

Még miután megbeszéltük, hogy adunk egy új esélyt ennek a történetnek akkor is ott maradt, nem eresztett, vasmarokkal szorította össze a gyomromat, a lelkem helyén pedig csak a vérző seb tátongott.

Sokat sírok még mindig, sajnos olyankor sem mindig sikerül vissza tartanom amikor együtt vagyunk. De. szerint ez nem baj, mert legalább látja, hogy mennyire mélyre szúrt. Én nem vagyok biztos abban, hogy ez tényleg jó így, sőt, azt gondolom, hogy egyáltalán nem az. Ő annak idején nem egy elfolyt szemfestékű, kócos kis szipogóba szeretett bele, hanem egy szexi, okos, pimasz, vagyány nőbe. Olyan akarok lenni újra, vissza akarom kapni önmagam. Vissza akarom kapni az álmodás képességét.  A sebek talán majd begyógyulnak egyszer, bár a hegek megmaradnak örökre, és mindig emlékeztetni fognak erre az időszakra, arra, hogy harcoltam és túléltem. (remélem....)

Komolyan fontolóra vettem mostanában, hogy orvosi segítséget kérek. M. azt mondja ez butaság, és nincs velem semmi baj, meg hogy valahol természetes, hogy ez ennyire megvisel. De én érzem, hogy legbelül valami nem stimmel, nem tudom mi lenne a normális, de valahogy érzem, hogy nem ez. Keddre meglett az összes nőgyógyászati vizsgálatom eredménye, teljesen negatív minden, fizikálisan semmi bajom. És mit éreztem amikor ezt közölte az orvos? SEMMIT!

Ha tudnék varázsolni az élet olyan lenne mint a szavak amiket leírok. Csak kikeresném azt a részt ahol E. felbukkan és határozottan, minden gondolkodás nélkül leütném a backspace-t. Nem fájna neki, és senki másnak sem, nem hiányozna, mert nem is létezne soha.

Tudom, tudom, hogy ez butaság, tudom, hogy nem ilyeneken kellene gondolkodnom, tudom, hogy M. engedte be az életünkbe, tudom, hogy még az is lehet, hogy az én hibám is.

Soha nem lesz ennek vége? Meddig fog fájni, meddig fog ilyen rohadtul fájni?!

Építőkockákat akarok, csak szépen lassan, egyszerre csak egy. Arra kell(ene) figyelnem amit kapok tőle, amit nekem ad, arra az érzésre amikor együtt vagyunk, arra amikor szeretkezés után magához húz és belecsókol a hajamba.

Kaptam ma tőle egy ilyen kockát, ez E. estéje, de idejött mielőtt vele találkozott, mert át akart ölelni. Nem kértem, ő akarta adni. És van egy másik is, tegnap előtt éjjelről, egy olyan szeretkezés ami arra az időre kizárt mindent kettőnkön kívül. Kettő, egyelőre ennyi, de kettő már elég ahhoz, hogy egymásra lehessen őket rakni, de legalábbis egymás mellé. Nem biztos, hogy van elég bátorságom ahhoz, hogy megpróbáljak tornyot építeni.