Lassan kezd esni, semmi dörgés-csattogás-villámlás, egyszerűen csak elkezdődik, és hullik kitartóan mintha már soha nem akarna véget érni.

Ülünk a Dóm téren a hatalmas fák oltalmában, kényelmes fotelekben a stand előtt, a borok isteniek, a szilvás süti nem olvadt még fel teljesen, de így is finom, és érezni, hogy néhány óra múltán már ellenállhatatlan lenne. M. úgy néz rám, azzal a fajta csillogással a szemében amitől mindig úgy érzem, hogy akkor is megsimogat ha nem is ér hozzám.

Férfibarátság születik a szemem láttára. Teljesen mások, D. valahogy "lassúbb folyású", ugyanakkor meglehetősen paradox módon kissé szétszórt, hóbortos. Amiben viszont nagyon hasonlítanak, mindketten imádják amit csinálnak, szerelmesek a munkájukba, és olyan hihetetlen, nőként szinte már felfoghatatlanul önzetlen módon segítenek egymásnak mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne. (Ja, persze, igzából az kellene hogy legyen, csak valahogy mégsem. Szomorú ez, mert sokszor csak a bizalmon múlna, de nem vagyunk rá képesek. Annyiszor esünk pofára, és olyan sokszor nézzük végig ahogy másokkal is megtörténik, hogy egy idő után képtelenek vagyunk rá, hogy csak úgy adjunk, vagy elfogadjunk.)

A férfiaknál látom ezt néha, nagyon-nagyon ritkán, és most velük itt testközelből, az egészet a legeléjétől figyelve, amikor két idegen találkozott. Semmi különös nem volt benne, egy kontakt a sok közül, lehetne ugyanolyan mint az összes többi a nap folyamán, de már ott éreztem, hogy valami más, volt D. személyében valami ami mindkettőnket megfogott. Aztán mikor először kóstoltuk a borait beszélgetni kezdtek, rögtön tudtam, hogy M. lehetőséget lát D.-ban, (mondta is ezt nekem később) Majd találkozás találkozást, beszélgetés beszélgetést követett, és egyszer csak azt láttam, hogy ők ketten kinyitottak egymásnak olyan kapukat melyeken csak nagyon keveseknek biztosítunk szabad átjárást.  Jó érzés látni és a részesének lenni, ritka kincs amit ezzel ők adnak nekem úgy, hogy tulajdonképpen nem is tudnak róla.

És most itt ülünk hárman. Az egyik adja amit iszunk, a másik amit eszünk, és mindketten a legfontosabbat, az idejüket, egymásnak, nekem, és önmaguknak. Nevetünk, beszélgetünk, az egész valahogy annyira tökéletes, sehol máshol nem akarnék lenni senki mással, hanem pont itt, és pont velük.