Valamelyik este sétáltam Da. borozója felé, és egyszer csak átvillant rajtam az érzés, hogy M. és én most már valahogyan, valamilyen megfoghatatlan, és számomra (legalábbis egyelőre) megmagyarázhatatlan módon már összetartozunk. Hogy ez meddig marad így, vagy meddig akarjuk, hogy maradjon, azt a fene se tudja, de itt és most már megszületett, és létezik a "MI".

Emellett mostanában sokszor érzem, hogy bezár előttem ajtókat. Ami nem lenne baj, nem gondolom, hogy innentől meg kellene szűnjünk külön-külön létezni, gondolkodni, érezni, élni, egyszerűen csak furcsa, hogy nincsenek éles határok. Gyakran eszembe jut, hogy mennyivel egyszerűbb volt szeretőnek lenni, ott egyértelmű szabályokkal játszottunk, mindenki tudta, hogy mihez tartsa magát.

Ebben a felállásban sokszor nem értek dolgokat, karcolódom és talán őt is horzsolom, mert nem tudom meddig mehetek. Az egész valahogy olyan, mint egy végeláthatalan szabad tér, amiben csak akkor veszem észre a falakat amikor beléjük ütköztem. Rengeteget beszélünk erről (is).

Közben a jó dolgok meg nagyon jók. Olyan lebegősen könnyűek, simulósak és édesek. Néha érzek valamit, érzés, de olyasmi mintha egy íz lenne, talán a boldogság íze.... (igen, ennek is van, nem csak a szenvedélynek :-) ) Almás pite, vanília fagyi, vagy csokoládé hab, illetve ezek felváltva, olykor pedig egyszerre is. Nem tudnám pontosan meghatározni. A szex pedig, uhhhhhh....., az még mindig észveszejtően jó.

Basszus, ez másoknak is ilyen, vagy tényleg űrlények vagyunk???