A legnagyobb kaland is az első lépéssel kezdődik.

Mennék e vele? Persze, ez már nem kérdés. Megharcoltuk amit eddig kellett, együtt és külön-külön is, és ennek ellenére, vagy talán éppen ezért, együtt maradtunk.

Egy másik országba költözni, felépíteni valamit együtt, felépíteni talán önmagunkat, egységként, (családként?). Óriási várakozás van bennem, izgalom, kíváncsiság, mindenek felett nyitottság, és igen, félelem.

Igen, az ismeretlentől is, de talán leginkább attól, hogy olyan módon és mértékben kell rábíznom magam valakire mint még soha. (OK, nem "valakire", hanem a pasira akibe szerelmes vagyok.)

Amim van önmagamnak köszönhetem, saját erőmből jutottam el eddig, azért dolgozom a jelenlegi munkahelyemen mert konkrétan engem akartak oda, ebbe a pozícióba, mert tudtam/tudok valamit ami nekik tetszik, és úgy gondolták, értéket adok a céghez. Szeretem a munkámat, a munkatársaimat, a főnökeimet, a cégemet. (Hányan mondhatják el magukról ezeket? Sajnos nagyon-nagyon kevesen, pedig mennyivel boldogabb hely lenne ez a világ, ha többen lennénk így.)

Miért jutnak eszembe ezek a dolgok? Nem tudom, de azt hiszem, természetes, hogy most jönnek elő, hiányozni fog a munkám.

Jaj, nagyon fog hiányozni De., most sem találkozunk naponta, még csak hetente sem, de jó tudni, hogy egyébként bármikor megtehetjük.

Hiányozni fog Sz., az édes kis pocok unokahúgom, aki jelenleg már nagyon komoly 18 hónapos, és minden vita felett állóan a világ legcukkerebb kislánya.

Hiányozni fog a város, a Dóm tér, a szabadtéri, és a karácsonyi hangulat, a fagyizó a Gutenberg utcából, a Széchenyi tér fái, a kedvenc bárom a belvárosból a kedvenc pincéremmel, a Cserpes joghurt, és még biztosan egy csomó más dolog is.

De hát így van ez rendjén, az élet állandó változás. Együtt csináljuk, EGYÜTT, ez már valami más, valami több, valami ami eddig nem volt. Jó.