Láttam tegnap egy filmet, Fogadom, ez a címe. Röviden a történet lényege, szerintem, az a feltételezés, (vagy méginkább a remény), hogy létezik IGAZI, és vele együtt az életre szóló örök szerelem.

Gondolkodtam már ezen jónáhányszor, és van amikor így gondolom, máskor meg másként. Mindenesetre abban nemigen hiszek, hogy van egyetlen ember mindenki életében (előre kijelölve) aki majd eljön (vagy éppen nem), és onnantól kezdve süti, kóla, meg rózsaszín vattacukor az élet.

Ha viszont abból a hipotézisből indulunk ki, hogy ez az egész egy állandóan önmagába visszatérő folyamat, (lásd: reinkarnáció), akkor a lehető legnagyobb kiszúrás, hogy semmire nem emlékszünk az előző felvonásból. Mennyivel egyszerűbb lehetne ha tudnánk, hogy bármennyire "igazi" valaki, kerüljük el jó messzire, mert csak szívás lesz a vége. (HHha, persze, tudom, akkor meg jól elmaradna az állítólagos lényeg, a tanulás és fejlődés folyamata...)

Egyébként úgy gondolom, hogy nem mindig feltétlenül az az igazi, (ha maradunk ennél a meghatározásnál), akivel vagyunk. Sőt, tovább megyek, az is előfordul, hogy igenis ő az, és még együtt is élünk így vagy úgy, de ettől mégsem leszünk maradéktalanul boldogok, és nem érezzük úgy minden egyes pillanatban, hogy egy pihe-puha felhőn ringatózva lógázzuk a lábunkat a fene nagy boldogságban.

Ha történne ma valami aminek következtében kiesne az elmúlt három év, és úgy ébrednék, hogy nem emlékszem M.re, vajon belé szeretnék e újra? (Persze itt rögtön abból indulunk ki, hogy ő ott lenne, várná, hogy felébredek, és akarná, hogy emlékezzek rá, amikor pedig kiderül, hogy nem így van, akkor akarná, hogy szeressem újra.) Vagy, ahogy én látom, igazából ez az ő új esélye lenne, mindkét verzióra. (Kicsit zavart a filmben, hogy többször is elhangzott, hogy a lány aki amnéziás lett, ezzel esélyt kapott, hogy újra írja az életét. Pedig dehogy! Az összes többi ember kapott  új sanszot.) Tehát, ha M. akarná, akkor igen, nagy valószínűséggel újra szeretném őt.

És akkor jön a következő kérdés, ami szerintem a legérdekesebb az egészben. Kitörölve a múlt hibáit, egy teljesen tiszta lapon, amikor a következő már nem a sokadik, és talán utolsó húzásunk, hanem az első botlás, vajon elkövetjük e újra ugyanazokat a dolgokat? Vajon ha nem emlékszünk a fájdalomra, vagy annak biztos tudatában élhetünk, hogy a másik nem emlékszik rá, akkor átértékeljük az egészet és "jobbá" válunk, vagy örülünk, hogy újra miénk az "osztó" szerepe?