Sokáig, egészen pontosan ma reggelig azt hittem/gondoltam, hogy úgy működik ez a dolog, hogy egyszer csak van egy pont amikor nem megy tovább.

De ma jött egy érzés, hogy olyan soha nincs. Mert éppen ez a legkegyetlenebb rész az egészben, hogy csak úgy magától soha nem lesz vége. Bármennyire is fáj, bármennyire is szenvedsz, ha a minimális alap dolgok megvannak életben fogsz maradni. Akkor is, ha minden este úgy alszol el, hogy azt kívánod bárcsak ne ébrednél fel reggel.

Viszont előfordulhat, hogy megszületik a döntés, hogy már nem akarom. Nem csinálom, nem viselek el több fájdalmat. És akkor vége lesz, tényleg vége.

Az idő nem segít!

Tudom hogy már mondtam máskor is, de annyira felháborítónak tartom, hogy ezt az elementáris baromságot próbálják sokan beleszuggerálni az univerzumba, hogy muszáj megint mondanom! Kérlek, kérlek legalább ti, akik ezt olvassátok és valamennyire talán értitek is, legalább ti ne akarjátok majd ezt elhiteteni olyanokkal akik fontosak nektek!

Az ablakok nyitva, valami ismerős illatot hoz a lakásba a nyári szél. Otthon.... Nem látom meg azonnal, takarja a többi fa, egy hárs áll büszkén az utca túloldalán, édes-mézes illatát ajándékozva a környéknek.

Nincsenek véletlenek!

Otthon egy hatalmas hárs öleli jobb oldalról a teraszt. Mióta ott lakunk barátom az a fa. Figyeltem minden nap ahogy változik, ahogy lassan átalakul, ébredezik a hideg hónapok után. Ahogy rügyet fakaszt, leveleket bont, virágot nevel. Minden reggel köszönök neki mikor kisétálok az első kávémmal, biztonságot ad a tudat, hogy ott van, és bár folyamatosan változik mégis az állandóság érzését varázsolja elém. Beszél hozzám, azt mondja ne félj, ne félj.

Kitartok, még egy kicsit kitartok, haldoklom itt, de egyelőre még akarom túlélni, akarom remélni, hogy van miért.