Számomra az élet egyik legnagyobb talánya, hogy a legtöbb ember miért prédikálja a gyerekének állandóan, hogy mindig igazat kell mondani, ha utána elvárja mind ő, mind a társadalom igencsak túlnyomó többsége, hogy hazudjanak neki....

Számtalan példát hozhatnék, de szerintem mindenki tisztában van van vele miről beszélek.

Akivel én a leginkább, és leggyakrabban élem át ezt az "élményt" az anyám. Ki más, ugye? Szöges ellentétei vagyunk egymásnak, mindenben. Ami úgy gondolom alapvetően nem lenne probléma, számomra legalábbis nem, ő viszont az a fajta aki nem tudja elviselni hogy a világon nem mindenki egy kaptafára készült, és nem húzható rá ugyanaz a keret.

Soha nem álltunk közel egymáshoz, kamaszkoromban meglehetősen viharos volt a viszonyunk, ez javult valamelyest amikor rögtön a középiskola végeztével elköltöztem. Akkor sem volt különösebben jó, inkább úgy mondanám, hogy önmagunkhoz képest  kiegyensúlyozottabb.

A fene tudja miért, de én valahogy sosem szerettem amikor mások akarták nekem megmondani a tuti frankót az életemmel kapcsolatban. Persze, más az amikor konkrétan tanácsot kérek valakitől (rendkívül ritkán fordul elő, az anyámtól öööööö...... igen, egészen pontosan zéró, azaz nulla alkalommal). Egész egyszerűen azért, mert ő számomra nem hiteles ebben. Végigassziszáltam az első házasságát az apámmal. Röviden, tömören összefoglalnám amit tudni érdemes erről, egy csőd volt. És nem azért mert elszúrta, mind elrontjuk, aztán vagy tanulunk a hibáinból, vagy nem.... De a saját szemében ő a mai napig tökéletes. A csillagok rossz állása, a megváltozott szélirány, mindenki, bármi okolható azért, hogy egy katasztrófa volt az a kapcsolat, csak ő nem.  Aztán a második házassága, amit szerencsére már nem túl közelről, de azért látok. Döbbenet, ugyanazok a körök, és még csak fel sem tűnik neki. Na de mindegy, ez az ő élete, azt csinál vele amit akar.

Viszont!

Volt ugye az az öt hét júniusban... Nem kértem tanácsot, véleményt meg pláne, és ő mégis mondta. Hol mézes mázosan indítva, hol hátulról megkerülősen sompolyogva, hol elejtett megjegyzésnek álcázva. Meglehetősen gyakran hívtam fel a figyelmét arra a szerintem nem elhanyagolható tényre, hogy senki nem kérdezte, de ezen egyik nap megsértődött majd másnap folytatta, mintha mi sem történt volna. Bennem pedig egyszercsak elszakadt a cérna, és elmondtam neki, hogy ok, akkor ezért és ezért nem vagyok kíváncsi a megjegyzéseire, legyen kedves megtartani magának, a mód, ahogy előadja a dolgokat pedig finoman szólva is nevetséges az elmúlt 37 év tükrében.

Már hetek óta itthon voltam, amikor küldött egy üzenetet, hogy míg világ a világ, meg egy nap (nem így, de ez volt a lényeg), ő addig nem fogja ezt nekem elfelejteni. (Ez is mennyire jellemző.... Hetek múltán, egy üzenetben leírva, mert ez persze kényelmesebb megoldás, mint azonnal felvállalni a nyílt konfrontációt.)

Nos, röviden a tanulság: Mondj igazat és betörik a fejed!

Kicsit bővebben: Mérgező szülővel való kapcsolatban soha (hangsúlyoznám még egyszer: SOHA) nem fordulhat olyan elő, hogy a végén nem te vagy a hibás. Én ezt nagyon korán megtanultam, és mégis megdöbbenek néha még mindig, hogy mennyire így van.