M. azt mondja szerinte félek a kötődéstől, meg attól, hogy beleszeressek bárkibe, sőt, azt is mondja, hogy én a szerelmet valami furcsa, egyedi módon értelmezem, mintha kizárólag egyirányú lehetne.

Nem kizárt, hogy a félelemmel kapcsolatban van igazság abban amit mond. Persze az is lehet (és szerintem ez a valószínűbb), hogy én vagyok teljesen alkalmatlan egy klaszikus kapcsolatra. Ugyanazon az elven ami mentén én lehetnék szerelmes belém is szerethetne bárki, de nem teszik, vagy ha mégis, hát nem mondják. Ami nem baj persze, mert a leghalványabb elképzelésem sincs, hogy miként reagálnék, vagy mit tudnék kezdeni ezzel. Nem tudok elképzelni annál kiszolgáltatottabb helyzetet, mint amikor valaki szerelmes, és az érintett fél tud erről. De szerintem ez akkor is így van amikor az érzés kölcsönös. Lehet, hogy egy nagyon-nagyon rövid ideig amíg tart a rózsaszín ködös állapot nem veszik ezt észre, illetve vannak akik annyira naívak, vagy akár ostobák, hogy később sem, de amint oszlani kezd a köd a legtöbben érzik, hogy valami nem stimmel.

Olyan sokat gondolkodtam már ezen: Vajon az emberek változnak annyira, hogy egyszer csak azt érzik megfojtja, lenyomja, vagy akár kizsákmányolja őket a kapcsolat, vagy eleve nem passzoltak össze, csak jött a "nagyon okos" majd miattam/értem/velem megváltozik elmélet. Amúgy, ha már itt tartunk azt sem értettem soha, hogy miért választ valaki nagy kék kockát, ha egyébként rózsaszín gömböt akar....

M. néha annyira...., nem is tudom. Magához ölel és csak szorít, mintha soha nem akarna elengedni. Jó így vele, jó, hogy olyankor csak rám figyel, és élvezi, hogy vele vagyok. Mikor megcsókolom már érzem abból ahogy visszacsókol, hogy ez most más lesz, valahogy közelebb, intimebb, szorosabb. A végén csak fekszünk pihegve, még akkor is átölel, a szemembe néz ahogy mondja "ez most nem dugás volt", nem, valóban nem az volt, én is érzem.

Aztán reggel a telefonomon rezeg az ébresztő, sietek, korán van még de mennem kell. Rázza a fejét, hogy nem, amikor megkérem, hogy engedjen ki a lakásból. Édes ilyenkor félálomban, egy pillanatra még magamhoz húzom, és olyankor azt érzem, hogy maradnék, de a kezem már a kilincsen, mikor kilépek az utcára az arcomba süt a nap, az illata még rajtam van, és ebben a percben még hiányzik, és később is fog, néha csak úgy a semmiből jön az érzés, de közben meg arra gondolok, hogy bármikor eljöhetek amikor akarok és ezt sokért nem adnám. Tudom, űrlény vagyok.