M. édes, és imádom, és tegnap először éreztem, hogy képes rá, hogy bántson, annyira mélyen, hogy igazán fájjon. Nem szándékosan, de ettől nem lesz könnyebb.

És ahogy a fájdalom egy kicsit csillapodott rögtön megjelentek a kérdőjelek: mikor történt, mikor engedtem ilyen közel, hogy képes lehessen erre? És ő mikor engedett be olyan mélyre, hogy mindez számítson neki?

Miért?

Mitől?

Hogy?

És egyáltalán, mi ez?

Mikor léptük át a határt?

Visszamehetünk?

Akarunk visszamenni?

Vagy bátrak leszünk és lépünk egyet előre?

Nehéz úgy, hogy nem tudjuk mi vár ránk, teljesen ismeretlen terep, és az is lehet, hogy semmi nincs ott, csak egy nagy sötét szakadék.

És ha nem az, hanem egy hívogató oázis, akkor is, meddig tarthat?

Tudnánk csinálni együtt, vagy éppen olyan elveszettek lennénk mint most?

Ugyanazt akarjuk, vagy már két külön világot álmodunk?

Jaj, miért kell ennek ilyen nehéznek lenni?

És miért félek tőle ennyire?

Könnyebb lenne elfutni, azt mondani, hogy "imádtalak, de ennyi volt", most még talán nyom nélkül gyógyulna a seb mindkettőnkön. De van az úgy, hogy mégis a nehezebb utat választjuk, mert van ami annyira értékes, hogy megharcolunk érte akár önmagunkkal is, ha kell, mert egyszerűen nem lehet nem megpróbálni.