Végre, végre, végre!!!! Hát eljött ez is! Illetve mindjárt, kedden egészen pontosan. Visszakapom a munkámat teljes egészében, mindent ami az enyém volt, most meglesz újra. A Pasi azt mondta valamikor tavasszal, hogy tovább kellene már lépnem, el kellene engednem, eleget gyászoltam. De nem ment, nem akartam, ragaszkodtam hozzá és szerettem akkor is amikor elveszni látszott. Több mint fél éve várok erre, és olyan fura, hogy valahol belül még a legsötétebb pillanatokban is tudtam, hogy eljön majd ez a nap.

A Pasi....

Még mindig hiányzik. (meddig fog vajon?) Azért léptem, mert úgy éreztem, hogy már csak kiveszünk egymásból. Dolgozhattunk volna rajta, persze, megpróbálhattuk volna. De egy olyan kapcsolatban ahol éles határvonalak vannak, amelyeket soha, semmilyen körülmények között nem léphetünk át sokszor kell mérlegelni, és van úgy, hogy soknak tűnik amit bele kellene tenni, és akkor bármennyire fáj is, ki kell mondani, hogy nem megy tovább.

M.-el megvolt a beszélgetés múlt hétfőn.

Úgy mentem oda, hogy bármi lehet, komolyan benne volt a pakliban, hogy esetleg vége lesz. (ennek is.... igen, igen, tudom.... D. is mondta, nem vagyok normális). Azután elkezdtünk beszélni, először nehezen ment, aztán meg mintha túl gyorsan jöttek volna a szavak, csak mondtam és mondam, ő pedig nézett rám, és nem értette, és egyszer csak azt vettem észre, hogy kezdenek furán csillogni a szemei.

És akkor megszólalt egy hang a fejemben: "Mit művelsz? Mi a fenét csinálsz???? Ő fontos neked, nem akarod elveszíteni. Ok, hibázott, ő is tudja, bocsánatot kért. Te is fogsz hibákat elkövetni, nem vagy tökéletes, tőle se várd, hogy az legyen!"

És akkor elkezdtem közelebb engedni, nem ment azonnal, sajnos nagyon erős falakat tudok építeni. De ő segített, ami azt illeti piszok jól csinálta, téglánként, szépen lassan, míg egyszer csak újra át tudtam ölelni.