Reggelente szoktam látni egy kis családot amint az óvodába sietnek. Apa tolja a babakocsiban a kicsit, fut vele, de csak lassan, közben persze "nagyon siet, és próbálja utolérni" az elöl nyargaló "nagyfiút", aki időnként hátrapillant, és elégedett kacajjal nyugtázza az ajtó elé érve, hogy ma is ő győzött, gyorsabb volt apánál.  Egy kis játék minden reggel amire majd vissza lehet emlékezni, és boldog emlékké válnak ezek a percek.

M.-el új perspektívába került a kapcsolatunk, a barátnőjének lenni, szerelemből...

Szoknom és tanulnom kell ezt, még próbálgatom, ízlelgetem az érzést, az állapotot. Nem is mondtam el De.-n kívül senkinek. Folyton azt látom, hogy ilyenkor az emberek fb állapotot frissítenek, meg millió közös képet posztolnak, és jönnek a cukorsziruppal nyakon öntött szivecske hegyek. Talán a közös kép az amit el tudok képzelni majd valamikor, később. Amikor már...., amikor nem tudom mi lesz.

Most rengeteg kérdőjel van. Olyan könnyű elrontani, elég néhány rossz döntés. Mindenki elrontja (MINDENKI ELRONTJA!!!!). "Mi mások vagyunk" - ezt ő mondja. (MINDENKI EZT HISZI MAGÁRÓL).

Abban talán tényleg mások vagyunk, hogy megbeszéljük ezt is. Összebújva, szorosan ölelve, a tenyeremet teljesen kinyitva  a hasán pihentetve (imádom a hasát, olyan kellemesen puha a bőre), miközben ő a hajamat simogatja meg merem osztani vele a félelmeimet. Azt mondta ma, hogy furcsa volt látni tegnap éjjel, hogy félek. " Miért, eddig azt gondoltad, hogy én soha nem szoktam semmitől? " "Nem, de furcsa, hogy éppen ettől, hogy tőlem, hogy tőlünk." Azért lehet ez, mert ez valami olyan ami igazán számít, és nem csak az eleje, meg a vége, hanem az egész. Bízom benne, hogy amíg őszinte, és nyílt a kommunikáció addig nem lehet baj, legalábbis nem túl nagy.