Az úgy volt, hogy amikor E.-vel vége lett, akkor bennem valahogy nem jött a vá-vá-zummmmm érzés. Túl hosszú volt, és túl sok a fájdalom, lehúzott a sár, én pedig egy idő után elfáradtam és már nem is próbáltam küzdeni ellene.

Vergődtem - talán ez a szó írja le legjobban az akkori állapotomat.

Tudtam, hogy M.-t akarom, csak nem úgy, és nem abban a formában mint az elmúlt fél évben, éreztem, hogy változás kell, valami nagyon új és nagyon más. Nem tudtam mi az, és azt sem, hogy mit kellene, vagy éppen nem kellene tennünk érte.

Közben történt egy csomó minden, és valahogy annyira gyorsan, szinte egyik pillanatról a másikra változtak a dolgok, hogy néha már olyan érzésem volt, mintha egy film lenne az életem amit kívülről nézek, de már nem tudom követni az eseményeket.  

E. egyik pillanatról a másikra tűnt el az életünkből, kb. pont úgy ahogy anno érkezett. Ez most fura lesz, de azt éreztem, hogy valahol bántó, hogy M. ennyire gyorsan tud tovább lépni.

Aztán jött egy futó kaland, semmi jelentősége, én is találkoztam közben másokkal, és ez az ami bele is fér, egészen addig, amíg mindenki betartja a játékszabályokat.

Hmmmmm....., na igen.

Aztán jött Ny. (hihi, M. "imádni" fogja hogy így hívom, számotokra semmi jelentősége.... tulajdonképpen kár, hogy csak egy betű a sok közül, de hát ez volt az alap koncepcióm a nevekről) Ő megint csavart egyet a dolgon, és akkor azt éreztem, hogy nem (NEM!!!!!), nem vagyok hajlandó újra, és nem is fogom megint végigcsinálni.

Újra jöttek az éjszakába nyúló, veszekedéssel záródó beszélgetések, volt itt minden, legyen ez monogám kapcsolat (nem az én oldalamról vetődött fel a javaslat....), majd két perccel később már ne legyen, majd, hogy soha többet nem akar ezzel a nővel találkozni, majd egy hétre rá együtt töltötték a hétvégét. Én meg csak kapkodtam a fejem, és éreztem, hogy nem, nem, nem, ez így nem lesz jó. Irányítás nélkül sodródunk, és valahogy olyan, mintha mindenki megbolondult volna.

És akkor jött az az éjszaka, kb. egy hete. Újabb veszekedés, újabb adok-kapok, majd hirtelen egyszer csak arról beszélgettünk, hogy jó, hát akkor költözzünk össze, most. (mondtam, hogy mindenki megbolondult....)

Aludtunk rá egyet, és még másnap is jó ötletnek tűnt, úgyhogy belevágtunk. A lakásomat felmondtam, a cuccaim nagy része már összecsomagolva, hivatalosan csütörtök lesz az átcuccolás napja, de már van egy saját polcom a fürdőszobában. (elég kicsi polc ami azt illeti....., vagy sok a cuccom.... ááááá, nem, az nem lehet, kicsi a polc és kész)

Egyelőre ez lesz, ahol ő eddig is lakott, de tervben van, hogy még az idén keresünk egy másik házat/lakást (ebben sem ártana dűlőre jutni....)

Hogy jó lesz e azt nem tudom, és néha kicsit félek is tőle, elég nagy változás az biztos, és végre olyasmi ami előre mutat. Nem, nem gondolkodom azon, hogy hülyeséget csinálunk e, mert tudom, hogy igen, de eddig is mindig a hülyeségeinkből lettek a legjobb dolgok, ennek pedig pont most jött el az ideje.

Pénteken esküvő!

Nyugi, nem mi, annyira azért még nem zakkantunk meg, erre az évre ennyi most elég lesz. :-)

De. férjhez megy pénteken. Édes, drága, cukorborsó barátnőm, feleség lesz, és most azt hiszi, hogy ezzel a világ összes problémája megoldódik, pedig haj-jaj.... Ehhh! Na mindegy, most örülünk, a többit meg majd megoldjuk.