Ott állt De., nekünk háttal, kezében a csokor ("A" csokor!!!!), lendít, és dob, aztán a következő pillanatban már én állok ugyanazzal a csokorral, mindenki mosolyog, meg gratulál, az érzés fura, furán jó. Átölelelem a barátnőmet, tiszta szívből, szeretettel, és csak suttogva merem megkérdezni tőle: M. ott áll még, vagy elájult? Amikor megfordulok látom, hogy engem néz, a szemöldöke felhúzva, de a szeme nevet, a szája mosolyog,és megpuszil amikor odaér hozzám.

Az egész esküvő cécóból az maradt meg leginkább, hogy nagyon jó volt a hangulat. A legtöbb dolgot teljesen másként csinálnám, és így utólag is azt gondolom, hogy egyáltalán nem éri meg azt a rengeteg munkát, időt, és idegeskedést, de mégis, jó volt így ahogy volt. De. boldog, és tényleg semmi más nem számít.

Az együtt élés.... hmmmmmm, ez is, valahogy olyan furán jó.

Eddig is sokat voltunk együtt, az éjszakákat is többnyire közös ágyban töltöttük, de valahogy mégis más az érzés. Kulcsom lett a házhoz. (jjjjaaaaajjjjjjjjjjjjjjjj!!!!! ez a mondat így leírva még ijesztőbb mint gondolatban) Jó érzés arra gondolni, hogy hétfőtől már hozzá jövök haza munka után, mégis szokni kell még ezt.