"Amit a kávé nem old meg, arra tartunk vodkát!"

Ez volt az első mondat, amit vasárnap hajnalban, indulás után, már egy másik városban megláttam egy presszó kirakatán. Na, gondoltam, jól van, nagy baj már nem lehet. :-)

Nagyon-nagyon-nagyon, gyilkosan hosszú volt az út. Csak jöttünk és jöttünk, és valahogy még menet közben is azt éreztem néha, hogy ez nem valóságos, és igazából soha nem fogunk megérkezni.

Délutánra már fájt a hátam, úgy éreztem, hogy beszakad a derekam, láttam, hogy M. is egyre fáradtabb, így tartottam magam, nem vinnyogtam.

Késő este értünk ide, ( ez már inkább az éjszaka kategória...) Mikor kiderült, hogy a lakásban nincs internet, akkor pattant bennem valami, és az egész nap nyűge, fáradtsága egyszerre tört elő.

"Nem akarok itt lenni!"

Nem gondoltam komolyan persze, vagy a fene se tudja...., de igazából nem akartam lenni máshol sem, itt sem, és kész.

M. fáradt volt, és nehéz nap várt rá már kora reggeltől, mondta is, hogy legyek konkrétabb, és egyértelműen mondjam mi a baj, mert neki nincs most türelme kitalálósdit játszani. Cukker volt, azt mondta tusoljunk majd feküdjünk le, bújjak hozzá, aludjunk egyet, és másnap megoldja nekem a netet, meg kb. mindent amit módjában áll, csak most ezt ne.

Ez hatott, valahogy elhittem, hogy tényleg így lesz.

És, tá-dámmmm!

Másnap délután már megvolt, én pedig, abban a pillanatban ahogy nem éreztem magam mindentől elvágva egyből sokkal nyugodtabb lettem.

M. azt mondja tetszik neki a munka, ami szupcsi! Látom rajta, hogy most még eléggé elfárad, de ez nem baj, természetes is a kezdeti időszakban, majd beleszokik.

Én egyelőre elvagyok itthon.

Bevásárolok (igen, teljesen egyedül, GPS nélkül!!!! hihi! óriási kaland! :-) ), tanulok, a barátaimmal és a családommal cseverészek, egész jól kezd össze állni a napi rutin. Egyelőre nem hiányzik a zizegés, ami a munkát illeti, bár a héten egyébként is szabadságon lettem volna, úgyhogy most JOB OFF üzemmódban vagyok.

Kezdenek kisímulni az idegeim, és érdekes módon, különösebb görcsölés nélkül tudok elengedni dolgokat. Kicsit olyan, mintha azzal, hogy eljöttünk egy másik országba, nem csak a cuccainkat dobozoltuk volna be, és mintha lennének olyan pakkok, amiket egyszerűen "ledobtam egy nagy feneketlen szakadékba", és örökre hátat fordítottam volna nekik.