A korábbi kapcsolataimban mindig volt egy élesen meghúzott határ, eddig, és nem tovább. Engem védett, vagy magamtól óvtam ezzel másokat...., nézőpont kérdése, az biztos, hogy magamnak én voltam a legfontosabb.

A szeretőség idején csillogtam, soha nem éreztem előtte, hogy ennyire önmagam vagyok. (Számtalanszor leírtam már, így csak ismételni tudom, ez a dolog nem való mindenkinek, sőt, a legtöbbeknek egyáltalán nem, akiknek igen, azoknak sem életük minden szakaszában, és, ami talán a legfontosabb, olyan erősen partnerfüggő a történet, mint talán semmi más.) Lubickoltam ebben a "szerepben", de itt is határokat húztam. Viszont tökéletesen tisztában voltam vele, hogy azok a vonalak engem védenek. Volt érzelmi kötődés, anélkül nem is működött volna úgy, de soha, egyetlen pillanatra sem engedtem meg magamnak, hogy elfelejtsem, éppen a "végesség" az egyik, ami olyan varázslatossá teszi.

Aztán jött M.

Van az a mondás, nem emlékszem pontosan, valami olyasmi a lényege, hogy mindenkivel akkor találkozunk, amikor eljön az ideje, egy pillanattal sem hamarabb.

Soha nem hittem a véletlenekben, bár abban sem, hogy minden előre meg lenne írva, és csakis úgy történhet, sehogy máshogy. Az mindenesetre biztos, hogy nem lennénk itt, és nem lenne mögöttünk a múltunk, az összes fájó sebbel, és gyönyörűségesen boldog pillanattal, ha hamarabb kerülünk egymás útjába. Egyszerűen azért, mert nem voltam még kész, nem voltam nyitott arra, hogy egy kellemes kalandból bármi más legyen.

Az elejétől élveztem minden együtt töltött pillanatot, mégis, viszonylag sok idő telt el, mire megszületett bennem az érzés, hogy akarom őt. Úgy akarom, ahogy még soha senkit. Nem "megfogni" , "lelasszózni" - ahogy mint hallottam mondani szokás (halkan jegyzem meg, kissé szánalmasnak tartom, amikor egy nő csak ennyire tartja magát, hogy már "módszerekhez" folyamodik), én arra vágytam, hogy ő meg én MI legyünk.

Akik régóta olvastok tudjátok, hogy meglehetősen rögös volt az út, amin eddig jutottunk. Akik a jövőbe látnak (haha!), meg a menthetetlen realisták - amilyen (sajnos?) én is vagyok - azzal is tisztában vannak, hogy ami előttünk van, az sem egy napsütötte síkság, hanem hegyekkel, völgyekkel, viharokkal, sötét sarkokkal, és szivárványokkal tarkított vidék.

Most úgy tűnik, hogy előre nézünk, ráadásul, nem utolsó szempont, mindketten ugyanabba az irányba.

A Pasi kérdezte tőlem nemrég, hogy mi az, ami miatt beleszerettem M.-be? Nem igazán tudtam akkor megfogalmazni, belül ott volt a válasz, csak nem találtam a megfelelő szavakat, amivel érthetővé tudtam volna tenni a gondolatokat. Egyébként én sem túl régen jöttem rá, folyamatában az ember hajlamos elveszni a részletekben, és hát, az éppen aktuális jelen mindig élesebb is, mint az emlékek, vagy pláne, mint az igencsak többesélyes jövő.

A lényeg, hogy attól a pillanattól fogva, hogy MI lettünk, bennem nem voltak határvonalak. Persze, gondoltam rá, többször is, hogy borítok mindent, de talán éppen ezért fájtak annyira ezek az időszakok, mert a "minden" alatt itt nem csupán a múltat értem, hanem a lehetséges jövőt is. Azt a jövőt, amit soha senki mással még csak elképzelni sem akartam.

Most meg az van, hogy fekszünk az ágyon, és hozzá bújva olyan dolgokat suttogok a fülébe, hogy szinte hihetetlen, de valahogy mégsem ijesztő. Ő pedig belecsókol a hajamba, még szorosabban ölel magához, mosolyog, és vissza suttogja, hogy igen, ő is ezt akarja.

Már csak azt kellene megoldanunk valahogy nagyon okosan, hogy olyan erős várat építsünk amit nem rombolhatnak le holmi viharocskák....