Ott állt De., nekünk háttal, kezében a csokor ("A" csokor!!!!), lendít, és dob, aztán a következő pillanatban már én állok ugyanazzal a csokorral, mindenki mosolyog, meg gratulál, az érzés fura, furán jó. Átölelelem a barátnőmet, tiszta szívből, szeretettel, és csak suttogva…

Az úgy volt, hogy amikor E.-vel vége lett, akkor bennem valahogy nem jött a vá-vá-zummmmm érzés. Túl hosszú volt, és túl sok a fájdalom, lehúzott a sár, én pedig egy idő után elfáradtam és már nem is próbáltam küzdeni ellene. Vergődtem - talán ez a szó írja le legjobban…