Felkerült ez a kép a falra, pont szemben a hálószoba bejáratával, én választottam neki a helyet, valahogy úgy éreztem, hogy csak ide lehet, sehová máshová.

M. rajzolta, több mint 10 éve, ezen kívül nem tudtam róla semmit. 

Egyik nap indultunk valahová, ő már az ajtóban állt, én meg nem tudtam elmozdulni a folyosón erről a pontról, mintha megállt volna az idő, csak álltam ott és néztem, bámultam a képet, és az a furcsa érzésem lett, hogy ez egy szürreális utazás, vissza, messzire, évekkel korábbra, valaki másnak az érzéseibe, vagy talán éppen fordítva...

Arra kaptam fel a fejem, hogy ott áll mellettem, mosolyog és kérdezi, Na, mit nézel ki belőle? Hirtelen nem is tudtam mit mondani, furcsának tűnt, vagy talán túlságosan belemagyarázósnak, de aztán azt mondta bennem a hang, Hé! Ez itt M.! Nem baj, ha fura dolgokat gondolsz, vele lehet. 

.....

Olyan, mint a szerelem. Itt azért kicsit kikerekedett a szeme, majd olyasmit mondott, hogy a vége, ez már a vége volt...

Annak a vége, nekem viszont ilyen, vagy ilyesmi.

Benne van minden, az érzéssel együtt, hogy néha kitépnéd, de tudod, hogy abba belepusztulnál, és megölnéd talán őt is, egy részét egészen biztosan.

Hajnalban felébredek valamire, nem tudok vissza aludni, csak jönnek a gondolatok, kavarog a homály, a fejemben ott a kép.

Szerintem eltávolodtunk kicsit.

Szerintem keveset szexelünk.

Szerintem sokkal többet kellene együtt nevetni.

Szerintem nem lesz jó, ha nem figyelünk eléggé önmagunkra, és egymásra.

Szerintem ha visszamehetnék az időben nem változtatnék semmin, közben mégis mindent teljesen másként csinálnék.

Szerintem a szerelem az egyik legfájdalmasabb dolog ami létezik.