Szingliként bár viszonylag sokat voltam egyedül, ritka kivételektől eltekintve soha nem  éreztem magam magányosnak. Jó ideje már, hogy alig valamicske időt töltök kizárólag magammal, a magányt mégis egyre sűrűsödő, sötétedő masszaként érzem kavarogni.

Már nem tudom mikor maradtam magamra. M. hagyott ott valami keresztútnál, vagy én nem mentem vele, vagy simán csak észre sem vettük, hogy nem ugyanabba az irányba vettük be a kanyart.... Nem tudom, már nem vagyok képes visszakeresni.

Megkérdeztem tőle szerinte miért nem szexelünk? Vagy csak annyira ritkán, hogy az igazából leginkább csak arra jó, hogy táplálja a még éppen pislákoló reményt. Azt mondta nem tudja. Nem tudja... Pedig tudni kellene, mert ő döntött így, vagyis dönt folyamatosan. Mindemellett pedig kedves velem, odafigyel napi szintű apróságokra azt sugallva ezzel, számítasz, jó hogy együtt vagyunk.

Nem értem...., már nem is elemzem, vele pedig nem beszélek róla mert nem látom értelmét.

Sűrüsödik a homály....