Hajnal négykor jött az üzenet, az a fajta amit mikor meglátsz valahogy azonnnal, ösztönösen tudod hogy baj van, igazi baj.

A két legjobb barátom, akikre számíthattam bármikor, akkor is amikor rám szakadt az ég, ők ott voltak és tartották fölöttem, körülöttem a romokat, figyeltek, támogattak, belém imádkozták az ételt, kihangosított telefonon keresztül meséltek, ha ez kellett ahhoz hogy legalább néhány órát aludjak.

És most mindkettőjüknek szüksége van rám, a távolság miatt viszont csak a telefonos kontakt marad.

Egyikükkel fenekestül fordul fel éppen a világ, túl fiatalon, ijesztően kevés tapasztalattal ugrott, és maradt benne egy kapcsolatban, aminek határai most elkezdték őt összenyomni. Ezért próbálja kitolni, tágítani azokat, de ezzel annyira veszélyes játékba kezdett amiben halálos, soha nem gyógyuló sebeket lehet szerezni.

A másikuk.... A másik írta a hajnali üzenetet, a kórházban fekvő gyerekéről akit azonnal operálni kell, mert az élete múlik rajta, de így sem garantált semmi.... Nem tudok neki mit mondani, nyelem a könnyeimet, és próbálom bíztatni. Közben meg belül üvöltök magamban, hogy most azonnal jöjjön valaki, és mondja hogy minden rendben lesz! MOST AZONNAL CSINÁLJON VALAKI VALAMIT!!!!!!

M.től tegnap megkérdeztem, hogy szerinte milyen fázisában van most a kapcsolatunk? Azt mondta ő jónak érzni. Tulajdonképpen én is, használ is valamit ez a "24-es projekt", általában sikerül magam a tervhez tartani, és ez sokat segít.

Néha viszont azt gondolom, hogy nem e szimpla struccpolitika ez az egész? Nem e egyszerűen csak az van, hogy kizárólag akkor veszünk elő kényesebb, vagy feszültséget generáló témákat amikor tökéletesen stabilnak érezzük a talajt, egyéb esetekben pedig inkább hallgatunk befelé nagyokat?

Este szeretkezni akart velem, kedves volt, figyelmes, és mégsem ment.

Nem ment, és el is mondtam neki, hogy túlságosan soknak érzem a két alkalom között eltelő időt. Olyan mintha ide-oda rángatnám magam, és mikor már éppen kezdenék hozzá szokni, vagy beletörődni az egyik állapotba, akkor hirtelen ott a másik, és ez így nem megy, nem akarom így.

Próbált figyelni rám, azt hiszem értett is, mert egyszer csak azt mondta, hogy már jó ideje én sem kezdeményeztem semmit. Nem tudja, hogy ez azért van e mert félek a visszautasítástól, vagy más az oka, de így van.

Ott abban a pillanatban összeállt, halálos pontosággal éreztem, hogy van köztünk egy fal. Védekezésül a csalódások, a fájdalom, a valós és vélt sérelmek, és igen... a visszautasítás távol tartására. Én építettem, de ő adta hozzá a téglákat.