Elmondom mi a magány, és ha azon nagyon kis létszámú szerencsések közé tartozol akik soha nem tapasztaltak még hasonlót akkor legyél nagyon hálás, minden nap minden egyes órájának összes percében.

Ülök az ágyon, (egy lakásban ahol nem akarok lenni, sőt.. aminek minden zugától viszketést kapok, egy lakásban ami az anyámé... tehát elvileg nem idegen hely) Eddig megvan? Ülök az ágyon, a laptop nyitva, és napokra bérelhető lakások, meg hotelek weboldalát nézegetem, mert azt érzem hogy ha itt maradok egy légtérben valakivel akihez vér szerinti kötelék fűz (Hhhhja! Hát be szép is ez... be szép....) egészen biztosan megőrülök ez csak idő kérdése, és már nem kell hozzá túl sok.

Ülök az ágyon ebben a lakásban, ebben az országban, mert a férfi akit szeretek egy másik országban gondolkodási időt kért, egyedül. Szeretem annyira hogy megadtam neki, azon az áron is hogy tudatában voltam ennek bizony lehet az az ára, hogy végleg elveszítem önmagamat. Nem hibáztatom őt ezért, megértem, nincs bennem harag csupán mérhetetlen fájdalom.

Ülök az ágyon, a monitoron képek, adatok, dátumok, és egyszer csak rámszakad az érzés, hogy egyedül vagyok.

Választottam valakit társamul az útra, egymást választottuk, de ő most nem tudja akar e még velem jönni, nem tudja akarja e még, hogy a világainknak legyen közös metszéspontja.

Itt vagyok hát egyedül, senki nem akar, senki nem vár. Az egyik megkért, hogy egy időre menjek, a másik érezteti, hogy nem kívánja hogy maradjak.

Összehasonlítom az árakat, semmi nem érdekel csak az, hogy legyen wifi. Reggeli az árban... szuper... pénzkidobás...

Ülök az ágyon és egyre tisztábban hallom  a hangot a fejemben, legyen vége, most már legyen vége...