"Ennyi csak mi tudható, szeretni kell, és szeretve lenni jó"

/Moulin Rouge/

Hol kezdődött ez? Valahol nagyon-nagyon régen, még hónapokkal ez előtt, amikor először jöttem rá, hogy átver. (igen, még az E. sztori idején) Ki a fene találta ki azt a hülyeséget, hogy az idő segít??? Frászkarikát! Lehet, hogy a felszín csitulni látszik, de mélyen, legbelül folyamatosan pusztító viharok dúlnak.

Kerestem valamit a gépemen, emlékeztem rá, hogy le van mentve, csak abban nem voltam már biztos, hogy melyik mappában. (meglett, de ez most lényegtelen) Viszont aki keres az általában talál, és előfordulhat bizony, hogy olyan dolgokat is amikre egyáltalán nem számított, és a lehető legkevésbé van rá felkészülve.

Emlékszem, rossz érzésem volt akkor azzal kapcsolatban amit mondott, hogy el kell utaznia 1-2 napra, valahogy olyan furcsa, sötét, szorongató érzés, ami azután sem múlt egy jó darabig. Mondtam is neki, hogy valami nem stimmel, érzem, csak nem tudom mi az. Hogy aztán ennek volt e köze ahhoz, hogy jó ötletnek látta képet küldeni, mintegy az út tényét igazolandó, vagy enélkül is megtette volna, az már soha nem fog kiderülni, mindegy is. A képek jöttek, én meg néztem, nézegettem őket, és valamiért rákattintottam a mentés funkcióra.

És most, hónapokkal később itt voltak előttem, és megint jött a furcsa érzés, valami nem ok. Aztán egy hirtelen ötlettől vezérelve bedobtam a fotókat a google képkeresőbe, ás láss csodát...., hát persze, ott virítottak sorban az oldalak amelyek eredetileg közölték. Ez is csak egy gondolati síkon jól összerakott, majdnem tökéletesre kitalált fedősztori volt, egyetlen dolgot nem véve számításba, a női megérzést.

Aznap este volt az első alkalom, hogy közös képet tettem ki rólunk a fb-on. Meg is kérdeztem tőle, hogy zavarná e a dolog, vagy eljött az ideje? Azt mondta tegyem nyugodtan. Nála is úgy van beállítva, hogy semmi nem jelenik meg az oldalán amíg ő jóvá nem hagyja, ez teljesen terészetes, nálam is, meg szerintem kb. minden józan gonkodású, kicsit is realista szemlélettel rendelkező, tudatos felhasználónál így van. Aztán eltelt pár nap, és nála továbbra sem látszott semmi, volt egy olyan érzésem (és igazam lett...), hogy soha nem is fog, és volt egy olyan érzésem is (mint tudjuk ebben is igazam lett), hogy van itt valahol valaki, akit én még nem látok, csak érzek, és neki köze lehet ehhez.

Most hétfőn gondoltam egyet, és kiválasztottam egy cukker kis szelfit kettőnkről, feltölt, megjelöl, vár, .................., semmi.

Aztán most ettől valahogy sikerült egész rendesen kiborulni. Tudom, gyerekes dolog, meg azt is tudom, hogy a világon semmi jelentősge nincs annak, hogy mi jelenik meg rólunk a kék-fehér álomgyárban. (biztos ez, tényleg semmi????) És valószínű, hogy ha nem lennének az előzmények, akkor át is léptem volna ezen egy perc alatt. Ha akkor nem találom meg a képeket, ha nem keresek rá, vagy ha annak idején nem mentem le, (vagy ha mondjuk egyáltalán nem ver át...).

Pillanatok alatt szakadtak fel újra a sebek, és a fájdalom még mindig olyan elemi erővel lüktetett bennem, hogy engem is meglepett. Pedig már csak démonokkal harcolok, a múlt sötét árnyaival hadakozom, mégis előfordul, hogy veszni látom a csatát.