Most lesz egy éve, hogy a nagyapám meghalt, nem emlékszem pontosan a napjára... Hogy lehet az, hogy nem maradnak meg bennem ezek a dátumok???

A temetés óta visszhangzik bennem egy mondat: 63 évig éltek a nagymamámmal boldog házasságban. 63 év.... sokszor eszembe jut... nem is biztos, hogy ennyit jelentene, ha nem látom végig, a saját szememmel, hogy ez náluk tényleg működött.

Azóta sokat gondoltam erre, de csak most értettem meg. Hosszas időutazásokat téve magamban, nosztalgikus, méz illatú nyarakat, és avar égető őszök édes-bús emlékét idézve, egyszer csak ott volt előttem a "titok". Olyan egyszerű, és számukra annyira magától értetődő volt mindig is: soha nem kérdőjelezték meg egymást, olyan mélységű bizalom volt bennük a másik iránt amit nagyon nehéz még csak elképzelni is.

Veszekedtek olykor? Biztosan, bár én egyetlen esetre sem emlékszem. Gondolom nem mindig értettek mindenben egyet, voltak nézeteltéréseik, vitáik, de olyan erős egységet alkottak, ami már gyerekfejjel nézve is megdönthetetlennek látszott, és, mint az idő igazolta, valóban az is volt.

Mostanában sokat foglakoztat a gyerek kérdés, nem élesben, hanem elméletben, mint téma.

M. szeretne gyereket, ezt kb. a megismerkedésünk első pillanatától fogva tudom, pontosan azóta, amióta ő is tudja, hogy én meg nem lelkesedem feltétel nélkül az ötletért.

Régebben úgy gondoltam, hogy egyáltalán nem akarok, aztán ez enyhült bennem valamennyire, és odáig fokozódott, hogy megállapodást kötöttem magammal. Ha jön egy olyan pasi akivel el tudom képzelni, és ő is akarja, akkor belevágunk. Persze közben végig ott motoszkált a gondolat, hogy vajon képes leszek e rá? Fogok e tudni annyira bízni valakiben, hogy elhiggyem, együtt csináljuk végig? (Nem, nem csak a terhességet, meg az utána következő néhány hónapot, hanem az egészet.) FOREVER!

Fura, hogy amikor rá gondolok, M.-t el tudom képzelni egy babával, semmi kétségem nincs felőle, hogy nagyon jó apuka lesz egyszer. Magamban már nem vagyok ennyire biztos, sőt.... Úgy gondolom, hogy nincs meg bennem az a stabil érzelmi alap, ami ahhoz kell, hogy boldog, lelkileg kiegyensúlyozott gyereket neveljek. Hiányzik a csillagpor... :-(

Meg hát ott a hang legbelül, akit egyszer már elhallgattattam, akire próbáltam nem figyelni, akin átléptem fölényes mosollyal, miközben a szívemhez azért utat talált a félelem. "MINDENKI HAZUDIK!" "Hé! Kapj az agyadhoz! Már elfelejtetted hogy átvert? Olyan mélyre szúrt, hogy majdnem belehaltál!"

Válaszokat csak a jövő fog adni, és piszok nagy igazságtalanság, hogy közben a döntéseinket a jelenben kell meghoznunk! És, csak hogy még bonyolultabb legyen, ott van hozzá a múltunk. Ja, tudom... le kell zárni, meg el kell engedni... bla-bla-bla.... Hát ez egy nagyon nagy okosság, csak azt árulja már el valaki please, hogy ezt mégis hogy kell csinálni?