Olvasok blogokat, ez gondolon nem meglepő, tapasztalataim szerint szinte mindenki aki ír, olvas is. Az egyikben vetődött fel a téma ami teljes bizonyossággal igazolja, hogy ha ufo vagyok is, hát vannak sorstársaim ezen a bolygón.

Arra a kérdésre, hogy "És, TE akarsz gyereket?" legszívesebben még most is legtöbbször a zsigeri választ csapnám oda, mely első körben kb. a rohadtul semmi közöd hozzá, ennek lerövidített változata pedig a nem.

MI akarunk majd gyereket, és szerintem ez óriási különbség.

Kis performansz a fejemből: A kapcsolatunkról párhuzamos dimenziók élnek bennem. "Köszönhető" ez a múltban történteknek, a jelenben futó elhallgatásoknak és hazugságoknak (*), és a depresszióra való hajlamnak.

(*)Ez leginkább a férfiaknak szól, mert a nők úgy is tisztában vannak vele. Amelyik nő ismer, pontosan tudja mikor hazudsz neki. Legtöbbünkben van egy furcsa, megfoghatatlan, szerintem számunkra is megmagyarázhatatlan érzékelő, ami azonnal jelez. Van az a mondás: Amikor a nő kérdez, már tudja. Amikor pedig már nem is kérdez, akkor tudd, elveszítetted.

Az egyik verzióban van egy elég jó életünk, semmi extra, de kényelmes, anyagi gondoktól mentes, kellemes. Van benne minden ami kell (nem, kutya nincs!). Tágas, világos lakás, nagy autó(k), sok utazás, néhány igazi barát, szenvedélyes szerelem, nevetés, és egy gyerek.

A másik verzióban vagy el sem jutunk eddig, vagy mindezek megvannak, de a szerelem kiesik (legalábbis kettőnk viszonylatában), és onnantól csak hideg, üres sötétség. "Hó és halál."

Na most, gondolom elég egyértelmű, hogy a MI akarunk, részemről kizárólag az első verzióban játszik.

És akkor itt érkezünk meg a témához, amire az elején utaltam. Abban a blogban olvastam feketén fehéren leírva, hogy az író egyik nagy parája a gyerek témában a saját anyja, és az anyósa, összegezve: a nagymamák. Hallelujahhhh!!!! Nem, félre értés ne essék, nem örülök én annak egyáltalán, hogy ő is küzd ezekkel a problémákkal, de mégiscsak megnyugtató volt látni, hogy nem vagyok egyedül. Bár tagadhatatlan, hogy óriási lépéselőnyt jelent nálam, hogy nem hogy egy városban, de még csak azonos országbban sem élek a rám eső fent nevezett személyekkel.

Megértem azokat is, akiknek igénye van arra, hogy valaki folyton okosabb legyen náluk, megmondja, hogy ezt így, azt meg úgy. De én meg pont nem ilyen vagyok. Nem gondolom, hogy majd mindent tudni fogunk, azt sem hiszem, hogy mindent jól csinálunk majd, de ahhoz igenis ragaszkodom, hogy mi alakíthassuk ki a gyerekünk életét, és ezzel nyilván a sajátunkat is. Nekem nem meggyőző érv az én felneveltem x gyereket. Ha tanács kell, kérni fogunk, ha segítség kell, szólunk. De nekem ne jöjjön senki aki majd jobban tudja, ne vegye ki a kezemből az én gyerekemet, és ne kezdjen el nála olyan szokásokat kialakítani, amik nekem nem tetszenek, vagy nem kényelmesek, vagy bármi. Később pedig ne kezdjük el a játszmázást a nyagyinál lehet, otthon a csúnya gonosz anyu és apu úgysem engedi, mert ezek megintcsak felesleges, és időt, energiát rabló körök.

Mindazonáltal persze, minden gyereknek szüksége van nagyszülőkre. De mivel a helyzetből adódóan az ő kapcsolatuk nem lesz napi szintű, így szerintem ésszerű lenne arra törekedni, hogy a ritka találkozások mindenki számára örömteli események legyenek, melyekben pozitív töltésekkel gyarapszunk.

Hmmm, na, így visszaolvasva látom, hogy elméletben nagyon okos vagyok. :-D Bár egyszer azt mondta nekem valaki, hogy ha legalább azt tudod, hogy mit nem akarsz, már fél siker.