Félelmetes, hogy olykor egy veszekedés mennyire más perspektívát nyit meg mint amit addig láttunk, vagy látni véltünk.

Minden történés és bukás ellenére ragaszkodom ahhoz az elméletemhez, hogy a kommunikáció a kulcs. Annak ellenére is, hogy már elég régen érzem, hogy ez a saját kapcsolatomban sem működik. Sőt... egy ideje egyáltalán nincs.

M. határozottan meglepődött amikor elmondtam neki, hogy mostanában finoman szólva sem rózsás a véleményem kettőnkről. Hogy mellőzöttnek, sokszor egyenesen tehernek érzem magam mellette. Azt érzem, hogy a kapcsolatunk stagnál, megfeneklettünk egy ponton és nem látom a következő lépést.

Számomra pedig legalább ugyanannyira meglepő volt, amikor azt mondta ő úgy gondolta most jól vagyunk. (Tulajdonképpen az ő oldaláról nézve talán érthető is, különösen ha számításba vesszük, hogy a férfi logika mennyire fájdalmasan egyszerűsíti ezt is... Értsd: Nincs veszekedés = minden OK )

Azt hiszem a Magyarországon töltött hét negatív csúcsa a Valentin nap estéje volt. Nem érzem, soha nem is éreztem, hogy ennek a napnak különösebb jelentősége lenne számomra, de azért egy elvileg klasszikus kapcsolatban élve van annak valami egészen bizarr, szinte már groteszk érzete, ha február 14. estéjét a pasid anyjával való borozgatással töltöd. (Látszólag, mert a gyakorlatban ez inkább úgy néz ki, hogy ő tölt, te meg iszol, és magadban hálát adsz a jótékony zsibbadásért, mert addig sem kell gondolkodni.)

De.vel viszont fantasztikus volt eltölteni egy egész napot!

Pont olyan volt mint régen, menő helyen drága ebéd, puccos desszert, este pedig ütős koktél. Sokszor ezek a felszínes apróságok nagyon tudnak hiányozni. A barátnőm pedig folyamatosan, mindig ott van a szívemben, és gyakran érzem, hogy már attól is könnyebb lenne ha átölelhetném.

Felszabadító érzés volt végre úgy beszélgetni, hogy a partnerem nem kritizál, nem kérdőjelezi meg az érzéseimet, ért engem, és van véleménye amit meg is oszt velem, de még csak véletlenül sem azzal a szándékkal, hogy ezzel meggyőzzön valamiről, vagy lenyomjon.

Miért nem tudunk M.mel már így beszélgetni? Fogunk tudni még valaha, vagy ez az egész már tényleg csak az időnk vesztegetése?