Óriási dologra jöttem rá valamelyik reggel fogmosás közben. (Jelzem, régebben is inspirálóan hatott rám ez a tevékenység, sok kreatív projekt alapgondolata született így.)

A megbocsátás és az elengedés nem ugyanaz!

Heuráka!

Bár lehet, hogy ezt rajtam kívül mindenki tudta eddig is....

Az agyamra mennek azok a mindenhonnan rám ömlő bölcsességek, hogy engedjük el a múltat és akkor majd egycsapásra happy lesz az életünk, bla-bla-bla. Attól meg egyenesen sikítófrászt kapok, hogy bocsássunk meg mindenkinek mindent! Nem vagyok az a másik orcámat is odafordító fajta, ezt azt hiszem elég határozottan leszögezhetjük. Meg hát az igazsághoz az is erősen hozzá tartozik, hogy nem is vagyok jó ebben. Halvány lila fogalmam sincs arról, miként lehet direktben elengedni valamit ami bánt, fáj.

Viszont ezt a mostani felfedezésemet óriási fejlődési lépcsőként élem meg.

Nem, nem lesz tőle könnyebb. De azt már legalább tudom, hogy a két dolog nem egy és ugyanaz. Azt hiszem az elengedés valami olyasmi, hogy nem foglalkozom többet a témával. Valahogy úgy képzelem mint egy doboz, amibe egy adott tematikájú történések vannak belehajigálva össze vissza, ahogy éppen esett úgy puffant. Aztán jobb (vagy lehet, hogy éppen rosszabb napokon, mert érdekes paradoxonként van amikor a rosszabb napok nagyobb erőt adnak az ilyesmihez), előveszem a dobozt, és rendszerezem benne a dolgokat. Úgy ahogy nekem megfelel, olyan sémában amit lehet hogy senki más nem ért, de éppen itt az egyik leglényegesebb elem, már nem is kell, hogy más is értse. Aztán mikor elkészültem, ráteszem a dobozra a tetőt, és elteszem valahová, vagy egyszerűen kidobom mindenestül, ahogy nekem jobban tetszik. Ezután pedig kész, vége, slussz-passz. És ami a legjobb benne, nem kell megbocsátanom a szemétnek, hogy eddig szennyezte az életemet, anélkül is simán kidobhatom.