Az elmúlt hét tökéletes volt arra, hogy ismételten meggyőzödjek róla, hogy képtelen lennék bárkivel is együtt élni. Persze, más az amikor magunk választunk, és más, amikor a helyzet hozza úgy, hogy hosszabb ideig kell valakivel osztozkodnunk pl. a fürdőszobán. De az én idő az én idő, személytől és lakótárstól függetlenül, és tagadhatatlanul kisimultak az idegeim a tegnapi hazaérkezés után, amikor nyugtáztam, hogy innentől megint egyedül uralom a lakás minden zugát.

Megvolt végre a találkozás és a beszélgetés A Pasival.

Furcsa, fájdalmas távolság lett köztünk az elmúlt hónapokban, és nem tudom, hogy fogunk e, akarunk e ezen változtatni. Szeretem őt, és azt hiszem mindig is szeretni fogom, de ez nem szerelem, soha nem volt az. Sokkal jobb volt annál. Nem, egyáltalán nem baj, ha ezt kettőnkön kívül senki nem érti....

És csak hogy tisztázzuk, M.-be sem vagyok szerelmes. Jó vele, imádom, de ez egy jóval összetetteb, talán bonyolultabb, ugyanakkor bizonyos nézőpontból sokkal egyszerűbb érzés a szerelemnél. Ha majd az lesz (ha lesz valaha, ha képes vagyok rá egyáltalán....) akkor azt tudni fogja, mégpedig tőlem, mert akkor majd elmondom neki.