Mindig is hittem, és a mai napig hiszek a kommunikációban. Hiszem, hogy előrébb vagyunk, ha nem várjuk a másiktól, hogy gondolatolvasó legyen, hanem világosan, nyíltan és őszintén beszélünk a dolgokról. (Kontextustól és témától függetlenül.)

Hiszem, hogy ez a férfi-nő kapcsolatokban is működik, vagy legalábbis működhetne. Annak ellenére hiszem, hogy látom másoknál, és érzem olykor sajnos a saját kapcsolatomban is, hogy döcögősen megy, ha megy egyáltalán. Hiszem, hogy az elmélet jó, a képlet tökéletes, csak az ember, leginkább a gyarlóságai okán a gyakorlatban megbuktatja a kivitelezést.

M. szerint a "szeretlek" egy olyan dolog, amit nem mondani kell. (Ő egészen pontosan úgy fogalmazott, hogy egy szó, amit nem kell mondani.... Khhhhmmmmm.... halkan jegyezném meg, hogy másnak azért mondta...., de hát hagyjuk a múltat, ugye....)

Szerintem meg kellene, néha, nem állandóan, mert a túl gyakran, és sokszor feleslegesen használt szavak előbb utóbb megkopnak, és jelentőségüket vesztik. Viszont pont itt előfordul, hogy számít, sőt(!), megesik, hogy CSAK ez számít(ana).

De az utóbbi időben már én sem mondom, és ez szomorúvá tesz. Előfordul, hogy éjjel elalvás előtt fekszünk az ágyban összebújva, és akkor jönnek a gondolatok, és azt érzem, hogy ezt is mondanám, meg ezt is, és belekiabálnám a világba, hogy szeretlek. Nem, nem is így, hanem így: SZERETLEK!!! Mondanám, hogy fontos vagy, hogy szeretem a bőröd érintését, az illatod ott a nyakszirtednél, a szemed színét, a szíved dobbanását. És mondanám, hogy előfordul, hogy félek, és egyedül érzem magam, hogy még mindig nem vagyok képes újra álmodni. De nem mondom, mert te sem, hallgatunk, és száz meg ezer témát megosztunk, vitatkozunk ha nem értünk egyet, közben meg a legfontosabb elmarad, hagyom megszáradni a könnyet, hogy még a mozdulatból se vedd észre a sötétben, hogy kicsordult, közben a nagy csöndben legbelül magunkra maradunk.